Újfehértó bemutatása

A város 14 ezer hektárt kitevő határában előkerült régészeti leletek több mint ötezer éves múltról tanúskodnak, ám a mai település lényegileg egyidős a hajdúvárosokkal. Az írásos források 1608-ban említik először az Uj Fejertho-nak nevezett falut, melynek népessége a XVI-XVII.század fordulója táján szerveződött a törökkori pusztításoknak áldozatul esett Árpád-kori előtelepülések - Bolt, Micske és Szegegyháza - elmenekült lakosaiból.

Az ezen a helyen való megtelepedést a kiváló földrajzi adottságok motiválták, hiszen az erre alkalmas észak-déli irányú homokhátat minden oldalról tavak övezték, melyek egyúttal kiváló rejtőzködési, védelmi lehetőséget nyújtottak. Fontos szerepet kaphatott a település megszervezésében az is, hogy itt ágazott el az Erdélyből Debrecenen át Kálló, illetve Tokaj felé vezető úgynevezett Sóút, melyen jelentős kereskedelem bonyolódott. A legelső lakók magyar etnikumú reformátusok voltak, akik a falu középső és déli részén telepedtek meg. E településrészt a köznyelv ma is "Magyarvég" elnevezéssel illeti. 1630-ban Rákóczi Pál országbíró Hajdúböszörményből 100 rác (szerb) lovashajdút telepített családjukkal együtt újfehértói pusztabirtokára, akik kezdeti kiváltságaikat elveszítve maguk is jobbágyokká lettek, miközben megtartották görögkeleti vallásukat. A betelepülés a XVII. században folytatódott a görögkeleti ruszinok, majd az 1760-as években érkező görögkatolikus románok megjelenésével. Ez a vegyes összetételű, nem magyar származású népesség képezte a település északi részén kialakuló úgynevezett "Oláhvég" lakosságát. Az 1740-es években jelentek meg az első Galícia felől érkező zsidó családok, akiknek szerepe a későbbiekben különösen a kereskedelemben vált meghatározóvá.

A reformátusok ma is álló és országos műemléki védettséget élvező templomukat 1754-ben emelték. A római katolikusok kőtemplomát 1812-ben szentelték fel, az 1820-as években készült el a zsidók zsinagógája, 1832-ben pedig a görögkatolikusok is megépítették az akkorra már elenyésző számban jelen lévő görögkeletiekkel közös templomukat.

A település történetének legintenzívebb szakasza a mezővárosi időszak volt. Ezt a címet 1836-ban nyerték el az évi négy rendbeli vásártartási joggal egyetemben, amely az addig amúgy is jelentős átmenő kereskedelmi forgalmat még tovább erősítette. Az anyagi gyarapodás létszámbeli növekedéssel is járt, hiszen a lélekszám megduplázódott (1818-ban 3069 fő, 1839-ben 7226 fő).

A fellendülés a mezőváros küllemében is megmutatkozott. A helyi zsidó polgárság ízlését és életmódját tükrözve a múlt század derekára megépült a városias hangulatot kölcsönző üzlet- és épületsor, az úgynevezett "sorbót", de ebben az időszakban épültek a tehetős földbirtokosok kúriái, kastélyai is. Bár a település a XIX. század végére elveszítette mezővárosi címét, a polgári stílusú építkezés, valamint a kulturális intézmények szervezése tovább folytatódott. 1905-re felépült az új községháza, a 20-as évek elejére pedig a helyi kulturális élet színvonalát jelképező Kaszinó, melyben létrehozták az első közkönyvtárat és az ugyancsak a kulturálódás színhelyéül szolgáló kávéházat, de fenntartottak egy hatalmas színháztermet is, ahova előszeretettel jártak a nagyvárosok színtársulatai.

Újfehértó népessége a II. világháború előtti utolsó népszámláláskor, 1941-ben 15 154 fő volt . Közülük közel 1500 zsidót deportáltak 1944. áprilisától júniusáig. A világháború végére Újfehértónak 750 halottja volt, 780 férfi pedig hadifogságban sínylődött.A demográfiai csúcsot 1960-ban érte el a település, ekkor 15 650 fő élt itt. A népességszám azóta folyamatosan csökken.

1992-ben Újfehértó ismét városi címet kapott. Az itt élők a két nagyváros közé ékelődve is talpon tudtak maradni, s kialakítottak egy olyan települést, mely a városi lét miden előnyét magába ötvözte, miközben a falusias küllem változatlanul tükrözi lakosainak életformáját. Ez pedig évszázadok óta alig változott valamit, hiszen a megélhetést a föld és annak jövedelme biztosítja ma is.

A város lakossága 12.846 fő 2013-as KSH adatok szerint.