Aldebrő bemutatása

Honfoglalás előtt

A község határában rézkori, késő bronzkori és honfoglalás kori régészeti leleteket is találták. Ki lehet jelenteni, hogy kedvező földrajzi adottságai miatt a mai Aldebrő területe az őskortól kezdve szinte folyamatosan lakott volt.

A honfoglalástól az államalapításig

A honfoglalás kori letelepedést igazolja, hogy 1962-ben Bátonyi Mihály iskolaigazgató bejelentése nyomán tárták fel a Mocsáros homokbányában azt az értékes leletanyagban gazdag temetőt, melynek anyaga ma az Egri Vármúzeumban tekinthető meg. Egy nyugat–keleti tájolású sírban sarkantyút és nyílhegyeket találtak, majd a feltárás során további 32, viszonylag szegényes mellékletű csontváz került elő. Az egyikben egy trepanált (lékelt) koponyájú asszony, közelében egy kislány csontmaradványait tárták fel. Mindkettőt gazdag ékszermellékletekkel temették el. Két sírból Ugo di Provenza (926–945) érméje került elő, támpontot adva az időhatárok megállapításához. A leletekből arra következtethetünk, hogy már viszonylag korán elkezdődött az itt élő avar–szláv lakosság és a honfoglaló magyarok együttélése és valószínűleg békés keveredése.

Az Alföld északi peremterületeit minden jel szerint a magyar törzsekhez a honfoglalás előtt nyolcadik törzsként csatlakozó kabar törzs szállta meg. Eredete, törzsi szervezete komoly problémákat vet fel, annál is inkább, mert leletanyagát nem lehet elkülöníteni a magyar törzsekétől. Az itt birtokos Aba nemzetség elődei is a kabarok között keresendők. Anonymus szerint őseik – Ed és Edumen – itt, a Mátra vidékén kaptak birtokokat. Leszármazottjuk volt Pata, aki a Mátraalján várat épített. A nemzetség névadója Aba Sámuel király volt mint legtekintélyesebb tagja a rokonságnak.

Mai nevén csak az 1740-es évek elejétől jegyzik a települést, a középkori Csal falu helyén, mely a török kortól kezdődően Debrő községhez tartozott. A település története - hasonlóan a környékbeli falvakhoz - szervesen kapcsolódik a debrői uradalomhoz. Az Aba nemzetség birtokát képezték a Mátra déli lábánál elterülő falvak. A település valószínűleg már létezett a 11. század első felében.

A 11. században épült a környék legjelentősebb temploma Aba Sámuel parancsára. Az ezt követő évszázadokban többször is új birtokos kezére került a település, amelyet 1575-ben I. Miksa király az egri főkapitánynak adott zálogba. Ungnád Kristóf özvegye, Losonci Anna az uradalmat az elhanyagolt várral együtt második férjének, Forgách Zsigmondnak ajándékozta. 1603-ban a későbbi erdélyi fejedelem, Rákóczi Zsigmond vásárolta meg a romos várat. Több mint száz éven át a Rákóczi uradalmak részét képezte Debrő.

A község betelepülése

1740-ben gróf Grassalkovich Antal megvette a már elpusztult Debrő várát, és a hozzá tartozó debrői uradalmat. Az új birtokos személye alapvetően befolyásolta a település további fejlődését. A kortársai között képzett gazdasági szakembernek tartott Grassalkovich első lépései közé tartozott, hogy betelepítette a kedvező földrajzi adottságú környéket: 1743. április 24-én Debrőn (jog)biztosító levelet adott ki uradalma Debrő vár alatti területének Al Döbrő név alatti betelepítésére.

Az új falu helye a középkori Csal puszta. Az újonnan alapítandó falu ekkor már német ajkú lakosokkal rendelkezik, akiket akkori szokás szerint sváboknak neveznek, de nem lehet tudni, hogy ők a biztosító levél kiadása előtt mikor költöztek ide. A német birodalom több területéről is érkeztek telepesek, akiknek etnikai összetétele így pontosan nem körülhatárolható, és sem lehet megállapítani, hogy pontosan mikor jöttek az első telepesek. A családnevek vizsgálata alapján feltételezhető, hogy a Rajnai Palotagrófság területéről több család is érkezett Aldebrőre. A földesúr a letelepülő németeknek házhelyet is adott, ahol kemény téglából házat építhettek. Azonkívül még egy egész vagy fél telek szántóföldet, illetőleg legelőt biztosított nekik aszerint, hogy ki mennyit vállalt. Biztosította a korban elfogadott földesúri kiváltságokkal jogokat, mint a robot alóli mentesség. Ezen felül 6 év adómentességet is adott. Az adómentesség lejárta után az őszi és tavaszi gabonából viszont egy hetedet kellett adniok.

Bár az ígéretek nagy része nem valósult meg, az ide költözők megmaradtak a faluban. A házas és házatlan zsellérek szántóműveléssel, dohánytermesztéssel foglalkoztak. A XVII. században a Tarna völgyében több településen is meghatározó volt a dohánytermesztés, így Verpeléten, Debrőn, Tófalun. Ennél azonban sokkal jelentősebbé vált a szőlőtermelés, melynek hírét a mai napig megőrizte a falu.

1743 után még többször történt német telepesek bevándorlása. Ez csak 1760 körül szűnik meg teljesen. Az 1746. évi canonica visitatio szerint a falunak 166 lakosa van, valószínűleg itt az első betelepülőkről van szó, akik még nagyon keveset beszélnek magyarul. 1767-ben a falunak már 707 lakosa van, ez 141 családot jelent. A népesség német, de már magyarok is vannak. 1821-ben az egri egyházmegyei összeírás már kétnyelvűként említi a falut.

A község szinte teljesen egybeépült Tófaluval, a két községet a Kígyós-patak választja csak el. 1950-ben egyesítették is őket Tódebrő néven, de 1958-ban ismét különváltak, bár ezután is közös tanácsuk volt egészen 1990-ig. A két községnek ma is vannak közös fenntartású intézményei, mint például az Aldebrő területén található Általános Művelődési Központ, ami az általános iskolát és óvodát egyesíti. Aldebrő testvérközsége az erdélyi Nagykend.

Népcsoportok

2001-ben a település lakosságának közel 70%-a magyar, 30%-a német nemzetiségűnek vallotta magát.