A Tisza jobb partján, a déli országhatárhoz közeli homokbuckák szőlőtermesztése régi időkre nyúlik vissza. Már a Garamszentbenedeki Apátság 1075-ös alapítólevelében megemlítik az itteni szőlőket. A filoxéravész az immunis talajok miatt elkerülte ezt a tájat, így a hungarikum szőlőfajták az Alföldnek köszönhetik megmaradásukat. A Csongrádi Borvidéken ma is sok őshonos szőlővel találkozhatunk. A fehérek közül a Kövidinka, a vörösek sorában pedig a Kadarka említhető, de a Rajnai rizling és a Kékfrankos is alapfajtának számít.
Történelem
Az Alföldön található borvidékek története nagyon hasonló. Kezdetben főként a folyóvölgyi, ártéri területeken a lugasos szőlőművelés alakult ki, majd a mezővárosok határában fejlődött tovább a szőlőtermesztés. Az első megbízható adat a garamszentbenedeki apátság alapító levelében (1075) szerepel. Eme okiratban a Tisza melletti Alpár szőlői is szerepelnek a királyi adományok között. A 15. századra a szőlőtermesztés önálló termelési ággá fejlődött, amit a dézsmakötelezettség is bizonyít. A török uralom alatt a legkelendőbb árucikk és a legjelentősebb adóalap a gabona mellett a bor volt. Ez kiderül a budai beglerbégnek egyik 1573. évi jelentésére küldött szultáni rendelet szövegéből is: „A budai vilájetben (ahova a Duna-Tisza köze túlnyomó része tartozott) a szultáni hász birtokok jövedelme, az emírek és a tímár birtokosok jövedelme leginkább a bor jövedelméből áll."
A 16-17. századi népmozgások ide is eljuttatták a balkáni eredetű vörösborkultúrát és a Kadarkát. Elterjedt a fejművelés, amit a téli fagy ellen takarással jól meg lehetett védeni. Leginkább úgynevezett gyalogművelést alkalmaztak, azaz támrendszer nélkül termesztették a szőlőt. A 18. század első felében megindult a futóhomok a Duna-Tisza közén, ezért Mária Terézia 1779-ben rendeletben szorgalmazta a szőlőtelepítést, hogy a folyamatot megállítsák. A filoxéra, a rettegett gyökértetű, a homoktalajokon (75-80 % kvarctartalom felett) nem tud megélni, ezért az Alföldön nem okozott kárt, sőt ezáltal számos régi magyar szőlőfajta génbankjává vált. A szőlőtermelésért és a borok minőségének elismeréséért Csongrád városa megkapta 1986-ban „A Szőlő és a Bor Nemzetközi városa” kitüntető címet.
Termőhely
A borvidék éghajlata – területi megosztottsága miatt is – igen szélsőséges, a déli területeken mediterrán jellegeket is magán visel. Az Alföld éghajlatának számos előnyös vonása van a mezőgazdasági termelés szempontjából. A nyár igen meleg (a legmelegebb az országban), az ősz hosszan tartó, derült, mérsékelt. Magyarországon a Duna-Tisza köze és a dél-alföldi területek kapják a legtöbb napsütést, ami 2050-2100 órát jelent. Ez a magas hő és fénymennyiség kedvez a szőlőtermesztésnek, hiszen jó beérést és cukorképződést eredményez. A nyári melegben a homoktalaj visszaveri a napsugarakat, a hőmérséklet talajközelben elérheti a 60 Celsius fokot is. Mindehhez azonban gyakran csapadékhiány, aszály társul. A téli hideg tíz évből 2-3-szor eléri a szőlőfajták fagytűrő képességének határát. A kora őszi és tavaszi fagyok is gyakran okoznak károkat. A Csongrádi borvidék szőlőtermesztésének több sajátos, a hegyvidéki termeléstől eltérő vonása van. A Duna-Tisza közének talaja többnyire dunai eredetű meszes homok (kivéve a Csongrád - Kőrös környéki kötöttebb öntéstalajt, a tiszai lösz eredetű fekete földeket), mely különböző vastagságban telepedett az altalajra, néhol vékony rétegben fedi, máshol pedig több méteres buckákat alkot. A homoktalajok humuszban és tápanyagban általában szegények, de a borvidéken találhatóak kedvezőbb adottságú talajtípusok is.
Borok
"Ha az ember homoki bort iszik, egészen apró csillagszemcsékkel telik meg, s ezek a szemcsék az ember vérében táncolnak, mint a megelevenedett Tejút." Ezzel a képpel segít nekünk Hamvas Béla az alföldi borok megismerésében.
A közel 2000 hektáros borvidék kétharmadán fehér szőlő díszeleg. Az alföldi borokat sokféleképpen lehet jellemezni: kellemes, könnyed, gyümölcs ízű, alacsony alkohol- és savtartalmú italok. Az elmúlt évtizedekben a nagyüzemi tevékenység, a tömegborok termelése vált általánossá, de mára a borvidék kezdi újra megtalálni igazi értékeit. Az idősebb hazai borkedvelő réteg nosztalgiával emlékezhet vissza a kitűnő Pusztamérgesi rizlingre a Csongrádi cabernetre és kékfrankosra. A nagyüzemeknek azért néhány pozitív hozadékát is feljegyezhetjük, hiszen kinevelte azokat a kiváló borászati szakembereket, és megtartotta azokat a termelőket, akik ma a Csongrádi borvidék fejlesztésének elkötelezett hívei és napszámosai.
Az alföldi borok savai lágyabbak a hegyvidékieknél, ez kedvez a mai ízlésvilágnak, de sajnos kevés csongrádi bor kerül az áruházak polcaira. A borvidék hagyományos fajtáiból (pl. kövidinka) kellemes, karcsúbb, üde asztali borok készíthetők. A borvidéken megtalálható fehér (chardonnay, rajnai rizling, olasz rizling, zöld veltelini) és vörös borszőlő fajták (kadarka, cabernet franc és sauvignon, kékfrankos) terméséből általában könnyed, gyümölcsös „mindennapok bora” kerül a poharakba, a jobb évjáratokban néhány családi pincészetben pedig különleges minőségű tételeket palackoznak. Igen ismert és jól csengő név a Csongrádi Kadarka és a Pusztamérgesi Olasz rizling. Viszonylag nagy számban megtalálhatók azok magyar nemesítésű fajták is (Bianca, Kunleány, Zalagyöngye), melyek alkalmasak organikus borok készítésére. Ez talán egyik kitörése lehetne a borvidéknek, persze csak akkor, ha a magyar fogyasztók egészségtudata erősödik a következő években.
Filoxéra-gyökértetű
A filoxéra, magyar nevén szőlőgyökér-tetű az amerikai kontinensről származó állati kártevő. Európában először Franciaországban bukkant fel 1863-ban. Nagyjából 30 év alatt tönkre tette az európai, elsősorban kötött talajokra alapuló szőlőtermesztést, az akkori szőlők mintegy kétharmada áldozatul esett a kártevőnek. Számos régi fajta szinte teljesen kipusztult miatta. Magyarországon először Pancsován lokalizálták, 1875-ben. 1897-ig 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 holdnyit pusztított ki. A filoxéravész viszont az immunis, magas kvarctartalmú homoktalajok miatt elkerülte az Alföldet, így a hungarikum szőlőfajták nagy része ezeknek a területeknek köszönheti megmaradását. A számos régi fajta közül érdemes megemlíteni a Kövidinkát, Arany sárfehért, Ezerjót, Pozsonyi fehéret, Mézes fehéret és a Kadarkát, melyek ma is nagy számban zöldellnek a Csongrádi borvidéken.
ikonnal bővítheti túráját.